Mindenki ismeri a mondást, hogy a gyerekek kegyetlenek. Különösen más gyerekek külsejével kapcsolatban. Biztos sokatok küzdött már kiskamaszként a PCOS tüneteivel. Én is egy voltam közülük.

Kezdődött az egész azzal, hogy a lányoknál kialakult a „kinek jött már meg” verseny. Nyilván én voltam az utolsó, aki elért idáig, mégis már jó néhány hónappal előtte mondtam a többieknek, hogy görcsöl a hasam. Görcsölt is, csak már akkor is valószínűleg a cisztáktól. Édesanyám említette a gyerekorvosnak a problémát, aki szerint az egészet csak kitaláltam, mivel nem akartam lemaradni a többiektől.

De nem ez volt az, ami miatt igazából cikiztek. Az én „gúnynevem” ugyanis a Jeti volt. Amikor még kisgyerek voltam, mindenki dicsérte a szép és hosszú hajamat. Csak hát 12 éves koromra nem csak a hajam volt szép és hosszú. Hisztiztem, ha rövidnadrágot kellett vennem, mert nem akartam, hogy kigúnyoljanak a lábam miatt. 12 évesen leborotváltam a szemöldököm, mert szekáltak, hogy összenőtt. A bajuszkám Mario-ét is meghazudtolta, és a többiek nyilván az ujjaimon növögető néhány szőrszálat is észrevették. Utóbbi után kaptam a Jeti nevet. Édesanyám megelégelte ezt és elvitt kozmetikushoz. A bajuszom kiszőkítették a lábam (12 évesen!) legyantázták. És onnantól már azért csúfoltak mert nekem nem szőrös a lábam. Szóval a gyerekek tényleg kegyetlenek.

A PCOS és a tinikorom együttese azonban még mást is hozott. Folyamatosan zsíros volt a hajam, hiába mostam. Fekete elszíneződés jelent meg a nyakvonalamban és a hónaljamnál, amit nem tudtam lemosni. E mellett folyamatosan izzadtam. A többiek koszosnak hittek, az anyukám kiabált velem, hogy nem mosakszom rendesen és szégyent hozok rá. Majd megpróbálta ő is lemosni a foltokat. Neki sem ment. És a többiek továbbra is csúfoltak. Aztán jöttek a pattanások, majd az a szép vastag hajam elkezdett ritkulni… Folytassam még? És én még mindig csak kamasz voltam. Tesiből béna voltam mert mindig elszédültem mozgás közben (persze, mivel már akkor is IR-es voltam). Persze a megoldás az volt, hogy megaláztak. Puhány, lekvár, vagy inkább szerezzek felmentést, mert ez így nagyon gáz. A súlyom is ingadozott. A gyerekorvos ingatta a fejét, hogy nincs itt semmi baj. Egy idő után a nőgyógyászati időpontok is elérkeztek. Kaptam némi fogamzásgátlót, nyilván a legerősebb fajtából. További 5 évig senki nem tudta a megoldást a problémákra. A doktor urat az sem zavarta, ha fogamzásgátló szedése mellett sem volt 8 hónapig menstruációm. És én elhittem, hogy ez így normális. Pedig egyáltalán nem az.

Az ilyen történetek miatt fontos az, hogy a szülők ismerjék az Inzulinrezisztencia és a PCOS fogalmát. Bocsánat, először az orvosok ismerjék el, mint betegséget. Ugyanis ha időben felismernénk a tüneteket, akkor jó pár gyereket és kamaszlányt menthetnénk meg hasonló kálváriáktól, sírva töltött délutánoktól. Mert attól, hogy PCOS-es és IR-es vagy, még nem kell különcnek lenni. Nem kell elviselni a tüneteket. Ezzel az állapottal együtt kell élni, de minél hamarabb ráeszmélünk, hogy gyermekünk hasonló cipőben jár, annál több megaláztatástól és szenvedéstől kímélhetjük őt meg. Járjunk nyitott szemmel, segítsünk a környezetünkben élő nőknek és gyerekeknek, akiken a betegség jeleit véljük felfedezni, mert lehet, hogy évek tanácstalanságának vethetünk véget.