Mielőtt elkezdtem volna a diétát, az orvos figyelmeztetett, hogy ne legyek türelmetlen. Nem baj az se, ha fél évig nem mozdul a súlyom. Majd fog. Igazság szerint a súlyomtól nem voltam kétségbe esve. 160 centihez voltam 75 kg, eddigre elfogadtam, hogy nekem ilyen az alkatom, nem tudtam sosem fogyni, megtanultam az alakomhoz úgy öltözködni, hogy ne is látszódjanak a plusz kilók. Gondoltam én. Nagyon szerettem a testem már akkor is, szóval úgy álltam hozzá, hogy ha fogyok, akkor remek, ha nem, akkor meg minden marad a régiben.

Hát abból a „lehet, hogy fél évig nem fogok semmit se fogyni”-ból az lett, hogy az első hónapban leszaladt 5 kiló. Puff! (Úgy, hogy karácsony is volt) Ez már csak azért is ért meglepetésszerűen, mert alapból nem hittem volna, hogy 5 kilónál többet kéne fogynom. Ehhez képest most tartok 19-nél. Szóval leolvadt az az 5 kiló és vizsgaidőszak után döbbenten meredtek rám a szaktársaim, mivel sokkal mosolygósabb, vidámabb lettem és duzzadtam a frissen szerzett önbizalomtól.

Aztán lelassult a fogyás folyamata. A szervezetem az első sokk feldolgozása után beállt a nagykönyv szerinti heti fél kg fogyásra. Ez tartott kb 3 hónapig. Ez után mentem ismét cukorterhelésre, ahol az inzulinértékeim már a felére visszamentek a decemberinek, így közepesre mérséklődött az IR-em. (Juhú! J ) A maradék 7-8 kg pedig még ennél is lassabban jött le, mivel volt egy kb 2 hónapig tartó stagnálási időszak, ami teljesen normális. És úgy érzem, most vagyok a fogyásom végén.

 56 kg a jelenlegi állapot. Ijesztő belegondolni, hogy milyen veszélyes dolog ez a túlsúly. Ugyanis, ha az ember arányosan hízik, akkor nem látszik, nem tudatosul az, hogy neked mindenképpen fogyni kéne. Az emberi tudatban a 20 kiló fogyás maximum a TV-ben él. De hogy nekem egy húszast? Ugyan már… De, mégis kellett. Ugyanakkor hasonlóan veszélyes vékonynak lenni, abból a szempontból, hogy nehéz leállni. Elégedetten szemléltem, ahogy egyre vékonyabb és vékonyabb leszek, majd azt, hogy a 80 C 70 A-ra visszament (a legnagyobb fájdalmam), aztán már nem voltam elégedett. Többet akartam. Még karcsúbb lenni. Vékonyabb combot, feszesebb popsit, stb…

Aztán adtam magamnak egy képzeletbeli pofont. Mások a fél tüdejüket odaadnák, ha olyan könnyen ment volna nekik, mint nekem. Jöttek a visszajelzések, hogy kezdek ijesztően kinézni. A bőröm megereszkedett, a szemem alatt megjelentek a fekete karikák. És ez volt az a pont, ahol úgy döntöttem, álljunk szépen meg. Pont mire ezt eldöntöttem jött a mérlegelésem a dietetikusnál. Nem az volt, akihez szoktam járni, de gondoltam teljesen mindegy. Aztán ráálltam a testösszetétel mérőre és jött a nagy csalódás. A gép szerint még 7 kg-t kellene fogynom. Kérdeztem én: miből? Mert én már nem akarok. Csinálj belőle izmot. Meg hát azért van miből. Szerintem meg nincs. Térfogatra akkor sem ugyanaz. Puffogva hagytam el a rendelőt és teljesen elkeseredve hívtam fel a vőlegényemet, aki egyszerűen közölte, hogy ő nem engedi, hogy még 7 kilót lefogyjak. Mérges voltam magamra. Mérges voltam, hogy nem akartam fogyni. Közben megjött az újabb terhelés eredménye, rosszabb, mint a márciusi. Még több gyógyszer. Elkezdtem vádolni magam, hogy biztos azért, mert még mindig ott van az a hét kiló.

Szerencsére a világ legkedvesebb endokrinológusa kirugdosott a melankóliámból. Azért vannak most rossz inzulinjaim, mert sokkolta a szervezetemet a fogyás, higgyem el, szép lesz majd az is. A női hormonjaim gyönyörűek, az androgénjeim a tökéletes tartományban vannak. Megnyugodtam. Tudjátok, ennyi múlik a szakember hozzáállásán. Talán azért volt más a doktornő hozzáállása, mert maga is PCOS-es és IR-es. Talán csak sok utat látott már és tudja, hogy nem könnyű sem testnek sem léleknek. Mondta, hogy nem kell, hogy fogyjak, ha nem akarok. És én nem akartam.

Szóval érezzétek a határt. Ismerjétek magatokat. Merjetek kérdezni az orvosoktól, a dietetikustól. Csodás hetet kívánok mindannyiótoknak! Nemsokára újra jelentkezem.